Márti palóc kincsesládája

Kredences mese

Nyárikonyha-mesém kék-piros szövéséből kikancsarodott két rakoncátlan szál, s ha már így tett, hát szőttem abból egy Kredences-mesét… vagyis mindjárt kettőt, merthogy két kredencről is szólanék…

Kezdem a nagyházba’, a fenti konyhába’ trónoló, pompázatos kredenccel. Fenségessége előbbre parancsolja – ám éppen ez tette olykor szinte megközelíthetetlenné számunkra. Legféltettebb titkait mi, gyerekek, tán sose tudhattuk meg.
A fenti konyhába 8 lépcsőn kellett fölkaptatni. (A családi legendárium szerint unokanővérem, Marika erről a lépcsőről gurított le véletlenül pólyás koromban, mert ő bátran-büszkén, felemelt kézben hozott volna le – de megbotlott… Engem a párnás-csipkés pólya és a Jóisten megvédett valahogy, de Ő, szegény, csúnyán összetörte magát, nem beszélve a lelkifurdalásról, mely éveken át kísérte…)
Tehát, a lépcső után kicsiny verendába értünk. Amolyan osztott kisablakos, horgolt függönykékkel, asztalkával, székecskével, a falon egyszerű fakereszttel, régi cseréptányérokkal, a lábunk alatt meg régebbi, de tiszta színes rongypokróccal. Minden ajtó fölött volt egyébként horgolt függönyke is – ajtóstráf – tán alumínium pálcákra felfüggesztve. Rongypokróc pedig mindenhol… még a széles küszöbökön is lábtörlő képében… Megvolt ennek is az oka: a kő hidegségét enyhítette, a tisztaszoba padlóját oltalmazta, könnyű volt tisztítani – és hát olcsó volt. Hiszen telente ezzel foglalatoskodtak – mit foglalatoskodtak, keményen dolgoztak! – a szövőszéken a család idősebb asszonyai. Így hát az egész fenti házban pompás, színes, puha csíkokon járhattunk-kelhettünk! Ó, mamuci idevonatkozó intelmei is mind felidéződnek: „A lábadot rendesen törűdd meg… Ne szaladgájjatok, mer’ elcsúsztok itt nekem… Ne sebeskeggyetek… Má’ megint felgyürkőztétek a pokrócot, hej, az erre meg arra…”
Már megint elkalandoztam… Tehát a verendából a fentikonyhába jutunk. (Tisztakonyhának is mondhatnám, merthogy itt főzés nem volt – egész évben a nyáriba’ készült el minden ennivaló. Nyáron szinte csak lefeküdnyi, télen meg beszégetnyi, ünnepeken összeülnyi… ó, csak úgy durított a vaskályha a ropogó fától, az izzó széntől.) Mehetnénk balra, a tisztaszobába, szememmel megsímogatnyi a magasra vetett ágyat, a szentképeket, a csikorgós sifonyt, a rámába állított staférungot, a hófehér hímzéssel leterített kasznyit. Léphetnénk jobbra is, a hátsó szobába, ahol mamucimék aludtak (beleszagolhatnék nagyapám kisüvegébe, amit az ágy mellett tartott – és ami állítólag sósborszesz volt, hogy sajgó lábait éjjel kenegesse… de egyéb mendemondák is keringtek a tartalmáról, utóbbiak összefüggtek a szenkében telente gőzölgő kisüsttel). De most megállok az ajtóban, mert szemközt ott feszít a legnagyobb bútordarab, a tekintélyes fenti kredenc, minden szépségével, és rejtekével.

Miért volt „ő” különleges, kiváltságos? Alig győzöm sorra venni. Mert vajszínű, hibátlan, fényes festésétől szinte ragyogott. Mert ajtajai, fiókjai, szélei legömbölyített, vastagabb fából készültek. Mert a felül három-osztatú vitrinjeit gyönyörű metszett üveg ékesítette (nem volt azon egy karcolás se), s még a keretezés is hajlított, díszes volt. Mert a vitrin tarkapapíros polcait hófehér horgolt stráfok szegélyezték… Mert díszes fogantyúit olyan jó volt megfogni… Mert különféle, furcsa, de kellemes illatokkal fogadta a kíváncsiskodó gyereket… Az üveges felső rész egy számomra csodaszép étkészletet rejtett: nagy, fehér mélytányérokat, lapostányérokat, tálkákat, fedeles, cirkalmas-fogantyús levesestálat – ezekkel csak nagy családi eseményeken, meg karácsonykor terítettünk. Néhány hibátlan bögre is fent díszelgett. Mögöttük pedig egy különleges, zöld kis üvegkancsó, mamuci egyik legféltettebb kincsével: szenteltvízzel. Nagyobbacska koromban elmesélte a titkát: az apám (ki nemcsak „hitetlen”, de igen nyakas-makacs is lett, mire megemberesedett) nem engedte, hogy megkereszteljenek, még ha bánatot is okozott ezzel szüleinek; nem volt apelláta. Mamucikám meg azt cselekedte, hogy hozott a templomból szenteltvizet, azt még megpótolta a kerti rózsavízzel, és a legnagyobb titokban Ő engem otthon „megkeresztelt”… Meghatódva mondom tovább… Türkiz-gyöngyös rózsafüzérét egy kis porcelán kehelyben tartotta. Az egyik kis-kinyitósban pihent az imakönyve is, mellette egy dobozkában a szentkúti és más búcsúkból való apró kegytárgyakkal, imalapokkal, tenyérnyi szentképekkel. Néhakorba, nagytitokba’ tanítgatott, mesélt nekem a vígaszairól.
A másik kis-kinyitós rejtette a „rendes” varródobozát, a szallagokat, zsinórokat, gondosan, rendben… és hát a gombosdobozt. Ütött-kopott fémdoboz volt, a szagát sose szerettem, de annyi kincs zörömpölt benne! Hosszú estéken órákig eljátszottam a gyöngyházas, a pityke, a fekete, a fehér, a füles, a lyukas, a kicsi, a kabátravaló gombok válogatásával, rendezgetésével.
Hogy mit tartottak a nagykredenc középső, nyitott polcán? Azsúrozott, horgoltszélű, kék-piros terítőn a kalendáriumot, no meg a képesdobozt. Nagyapám faragta (mamuci szerint eszkabáta) a tekintélyes fadobozt, minek a tetejét sínből kellett lehúzni. Ó, hát ezek voltak a fő-kincsek! Nagy tiszteletben tartottuk, őket, ezért is lehettek szabadon. Szájtátva hallgattuk a történeteket – mit történeteket, legendákat –, melyek a megsárgult képek életre hívásával dicső családunkról szóltak,. De nem volt ritka a „tudományos értekezés” sem, a kalendárium írományai alapján. A legeslegjobb mégis az volt, ha csak a vaskályha izzása „világított”, s egyre kerekedtek, majd magukkal ragadtak a csodálatos mesék. Könyv? Az biz’ a kalendáriumon kívül nemigen nem volt. A mi „könyveink” a nagyszüleink voltak. Mert esténként mesévé vált az udvar összes állata: a kisbornyútó a Bodriig, a tyúktó a libaig, de mesévé lett az összes gyerek, a rokonok, nenék, ángyikák, báttyák, öregmamák, vagy a keszi vásár, a szentkúti búcsú, az aratás, a kukoricafosztás, a fejés, a pásztorkodás is. Hol egy vicces adoma, hol pedig valami káprázatos-hihetetlen, vagy épp tanulságos história szereplői lettek a családtagok, mind az élők, mind a mennybéliek. A vásárról jut eszembe: a nyitott polcon még egy kis tükörke mellett nagy boldogságunkra olykor feltűnt egy pemetefű-cukor, vagy dianás-cukor doboza, esetleg színes csavart, vagy szallagos cukorka, nyalóka…
A felső fiók katonás rendbe pakolt, „fontos iratokat” tartalmazott; egy-egy kupac átkötve danubia szallaggal. Dőlt, szabályos kézírással az egyik, hivatalos-pecsételt a másik. Tintaceruza, tollfélék… halványak az emlékeim, merthogy „Ide tik ne avatkozzatok!” – be is tartottuk.
Nem túlzottan érdeklődtem az alsó fiók irányába se, pedig telis-tele volt a nehéz, ünneplős eszcajggal. Hiába sorakoztak a kanák, villák, szedőkanák, kések további rendezkedésre és csörömpölésre csábítva – valahogy az alpakka szagától, és a tapintásától viszolyogtam. Volt, hogy tessék-lássék segítettem szidoloznyi őket valami jeles alkalomra, de nem barátkoztam meg sose velük. Még fényesen se, nemhogy azzal a furcsa zöldes réteggel rajtuk.
Háromajtós volt az alsó rész. Az egyajtós felében az ünneplős abroszok, a hímzett vászonytörűközők, meg szőttesek tucatjai, rámára behajtva. A kétajtósban az ünneplős tálak, lapos tálcák. Számát se tudnám, hány darab különböző méretű tál várta ott az ünnepi alkalmat, hogy megpakolva az asztalra kerülhessen, vagy útra kelhessen a rokonokhoz. Legtöbbjük fehér gránit – amollyan magamintás -, de volt cserép, porcelán is. Mellettük feszítettek a metszett üvegű, talpas tortatartók (neném szerint egyik egyenesen ólomkristálybó’)… (Bevallom, gyengém a tortatartó, ég tudja, miért). Megmentettem a kisebbiket, az aranysárgát. Nekem ma is ugyanolyan ragyogó, mint fénykorában. Az ebédlőasztalomon ékeskedik, s finomságokkal megrakodva várja, hogy a vendéget megkínálja. Ó, bezzeg akkoriban nem gyönyörködhettünk a díszes tálakban: „Oda ne nyúkájjatok, annak mindég rendbe kell lennyi!” – hallom most is. Rendbe’ bizony – lagzira, keresztelőbe, komatálnak, puszrikba…! A nagy tálakba, tálcákra kerültek a fonott kalácsok, a kavartak, a bukta, a lepény, a herőce, a rácsos, a béles, a rétes, a hempergetős, az ágak, a papsipka, a morvány… Ó, megraknyi a tálakat gazdagon, gusztusosan, s aztán a kendőkkel átkötve, a csomót fogva, kettesével vinnyi! Vonulás volt az inkább, úgy mondhatom. Merthogy sora vót annak, hogy ki, hányfélét visz: a rokonság foka, a testvérek, de még az elhunytak is számítottak. Két asszony ugye csak négyfélét tud módosan vinnyi… ha közeli vót, bizony nyócféle is kellett (persze a tyúkokon felű – s akkor hál’istennek ott voltunk mi, a segítség – jaj, de szerettem a puszrikba, meg a lagzik péntekjén, a díszes batyukban „vinnyi a kalácsot”! Büszkeség, ünneplés, evés-ivás, és ráadásul kóstoló hazára – kellett ennél jobb? Száz szónak is egy a vége: a tálas-kendős kincsek hébe-korba kerültek elő, de értük akár a heteket, a hónapokat is érdemes volt kivárni! Hát így éldegélt titkaival még sokáig a „fenti, kredenc-őfelsége”…
El is kancsarodik a palóc mesém a fenti konyhából, le a lépcsőn, a nyáriba. A lenti kredenc is kiérdemli, hogy a szőttesbe mintázzam. Igaz, közel sem volt olyan úrias, de attól még úgy szolgálta a dolgos hétköznapokat, mint ma egy komplett konyhabútor. Zöldes-kékes lehetett valaha – de az idő, s a mindennapos masszív használat szürkésre koptatta, szélein-sarkain meg már festék se nagyon volt. Jó, azért néha „mink is megmasztoltuk, megmarizsgattuk a retkes kezünkvel” – és ammód szerint meg is kaptuk érte az udvarra kergetést a varecával…
Tetejin kisládika, petróleumlámpa, fonott üveg (pálinkás?), cserépkancsó… „nem gyerek kezibe való”. A felső, mondjuk „vitrines részt” sem lehet elfelejteni: az egymás elé csúsztatható magamintás üvegből csak egy volt – azt lehetett ide-oda tologatni. Föl se nagyon értünk, no de nem is volt sok hozzászólásunk a zsírpapírral bevont felsőpóchoz, melyet a jobb napokat is látott stráf néhány rozsdásodó rajzszeggel „díszített”. Pedig érdeklődés lett volna részünkről – hisz ott sorakoztak rendben a vizeskedésre, méricskélésre, bótosjáccósra csábító, napi használatos tálak, a tányírok, a bögrék, a vastagüveg poharak, de még a gyűszűnyi stampósok is. Készletnek nem nevezném, inkább kedves gyűjteménynek, mivel alig akadt köztük 3-4 egyforma darab. Mögöttük fényestáca, s még egy-két kancsó, titkos fémdobozka. Szóval, e csínosságok helyett maradt nekünk a nyárikonyha előtti padon felállított „bótoshoz’”: pár befőttes és egyéb üveg, zománcos bögre, alamínium tőcsér, továbbá egy lavór vagy vödör víz, hálószatyor, na meg a fizetéshez régi pengők… Órákig elvoltunk…
Kétoldalt „kis kinyitósok”, középen mély nyitott polc, elöl kispárkány. A szabad részeken viaszkosvászony. Sokat használt, szögletes, mindig ragacsos cukrosdoboz kínálta magát a belső polcból, mellette kétágú üveg só-bors tartó,– de minket a fából készült, kisfiókos borsdaráló, a nehéz kismozsár, s az ütött-kopott kéttányíros mérleg, meg annak súlyosdoboza érdekelt a legjobban. Rossz időben, vagy télen, ha ezekkel kicsit játszhattunk, a legnagyobb öröm volt. Mindent megmértünk, amit gyerek egy kredencből engedéllyel megmérhet! S a kiskinyitósban… ó, kockacukor! Hát, hogy mi azt az egy-egy szemet is micsoda élvezettel tudtuk majszolni… Sőt, egy kis dobozban újabb rejtett mennyei manna: mamuci égetettcukor-darabkái, és egy kis fedeles cserépben pedig méz, mindkettő torokfájás esetére (gyakran is fájt, mondanom se kell). A másik kiskinyitósból, a fűszeresből, annak kinyitása esetén valóságos illatorgia áradt elő: dobozkákban, zacskókban sorakozott a paprika, a majoranna, a kömény, a borsika, a rozmaring, a babér – de itt bújt meg a cikóriakávé, a tealevél, a citrompótló, a cimet (túróslepényre, tejbegrízre), a sütőporos doboz is. „Véletlenül” akadt még valamelyikben 1-2 üveg maradék csipke – vagy szilvalekvár is, celofánnal visszafedve, ha nagyritkán nyalakodnyi akartunk… Bizonyos rendszabályok mellett ezekben már mi is pakolászhattunk, hiszen a kis bögréink, ütött-kopott zománcos tányérkáink, tálkáink is itt sorakoztak. Emlékszem, az én tányérom kék pereme itt-ott híján volt a zománcnak, viszont az alján virágcsokor köszönt rám, ha kikanalaztam belőle a macsánkát, vagy a haluskát…
Ennek az öreg kredencnek a viaszkosvászonnyal kibélelt eszcajgos fiókjában teméntelen kana, szedőkana, vareca, villa, kés, bicska zörgött. Úgy naggyábó’ voltak csak rendszerezve, mert jóformán ahány darab, annyiféle méretű, nyelű, mintázatú – s a java kissé kopottasan, vagy csorbán várta a fakkjába’, hogy sorra kerüljön. Azért egyet leszögezhetünk: nagyapám kanáját, fanyelő villáját, és ágas bicskáját eszébe nem jutott senkinek használatba venni! Különben, sokkal jobban is izgatott a másik fiók. Soroljam-e? Kétféle lapocka (húsvágó és haluskaszaggató – mert ám a haluskát, a nokedlit kanával kellett beleszaggatnyi a lapockáró’ a forró vízbe), kajla derelyevágó, két-három kenőtollyú, házilag készült kloffoló és kisebb-nagyobb szűrők (lyukaskanák), bontók, csigatészta-csináló, kistőcsér, nagy fakana, keresztbe meg a nyútófa. Azért mást is leszögezhetünk, mamucit idézve: „Ki se talájjátok, hogy azokval jáccotok!” Nem volt vita tárgya, hogy mi mire való, nem volt kérdés, hogy meg kell becsülni, tisztán kell tartani őket – amelyikőnk meg segítenyi akart, az használhatta is. Ma is hálás vagyok a drága nagymamámnak a tanításaiért, azért, hogy nem esem kétségbe, ha nincs „haluskaszaggató szett” (vagy szilikonos bármi), s nem restellek „csíkot gyúrnyi, keltet dagasztanyi, vagy épp herőcét sütnyi, ha arró’ van szó, mert az itthonyiná’ nincs is jobb” – ahogy ő mondaná…

A kredenc alsó ajtajainak kis ovális, törött záracskájában kulcs tán sose volt – meg is kopott a két sarka, ahogy mindig ki-bepattintották. Nem volt már itt stráf, csak viaszkossal befedett pócon a nagy edények, eszközök. Minden azért – mondjuk a paradicsompaszírozó, a gyaluk, nagy darálók, a zsétár és a többi – itt se fért el, de nem is kellett. Hiszen ugye a befőzések, lekvárfőzés, a káposztagyalulás, vagy a disznóölés nagy munkálatai kint, a szenkébe’, a szárazalatt zajlottak. (A káposztát ugyan kint gyalulták a hatalmas gyalun, ám az eltevés már a masinával befűtött nyárikonyhában – amit mindennél jobban vártunk. Miért? Mert mi taposhattunk a kishordóba, pont a mi kis talpacskáink kellettek oda! Ó, a hordóskáposzta… Valahogy nem emlékszem, hogy a C-vitaminról beszélgettünk volna akkoriban, de arra igen, hogy egész télen eszegettük a hordóskáposztát, s iszogattuk a levit.) A tejes zsétár is ki volt akasztva napközben, a szárazalá – csak a fejés után, megtelve került be, hogy aztán a szitarongyocskán átszűrt, friss langyos tejet a bögrénkbe adja…
No, de azért meg volt pakolva az ’alsó kredenc’ amúgy rendesen: a füles, virágos vagy fehér zománcos tálak, s a kék-piros vajlingok egymásba rakva, mellettük piros lábasok, fazekak, krumplinyomó, mákdaráló, sziták, hátul fedők, külön meg az irtózatosan nehéz nagy vaslábas. A legkedvesebbek? Hát a két kis zsírosbödöny, meg a füles kislábas! Kacsazsír volt a pirosban, disznózsír a kékben, sültzsír a kislábasban. Ha még láttatok jó gyerekeket, akkor a zsíroskenyér-evéskor kellett minket elnézni! Jó időben kint a lépcsőn, vagy a kispadon, hatalmas karaj kenyérrel az egyik kézben, s egy-egy sebtibe’ kihúzott újhagymával a másikban – télen meg a zamatos, hagymás sültzsíros kenyérrel, felkucorodva a dekora, a ládára, a masina mellé…
Innen, a családi tűzhely mellől, a mindent tudó, a mindent adó masina mellől folytatom nemsokára emlékvendégeimmel a kék-piros meséim szövését.

1 thought on “Kredences mese

  1. Mártikám,
    Imádtam olvasni emlék-szőttesed..! 🙂 Mint ha közös lenne múltunk , s az én gyermekkoromat idézted volna… Sok sikert kívánok a továbbiakhoz! Puszi, ölelés! Nelli

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.