Nemrég egy kedves idős néninél jártam, Alsópetényben. Eleinte csak úgy tereferéltünk az udvaron, megcsodáltam pompázó kertjét. De hűvösebb lett, a szél is támadt – bizony egyre jobban húztuk össze kis kabátunkat magunkon. Sári néni aztán ki is adta: „Mennyünk be Mártikám, a nyáriba, ott be van gyútva, jó meleg van!”

A takaros, kicsit már modernizált nyárikonyhában még sokáig beszélgettünk. Teát ittunk, lepényt ettünk. Ám más is történt… Szinte minden érzékszervemmel érzékeltem a „nyárit”: a konyhakövet, a kredencet, a viaszos vászonnal takart asztalt, a hokedlit, az alumínium teáskannát, a jó öreg masinát, a benne égő fa illatát, a ropogó tűz csettenéseit, a fekete tea zamatát, a kelt lepény ízét, puhaságát… Éreztem már akkor, hogy belülről is átmelegedtem…

Hazatérve aztán – váratlanul, vagy nem, de hogy érzésem szerint Sári néninek köze lehetett hozzá – magam is látogatókat kaptam. Igaz, Ők nem a lábukon jöttek… Kedvesen bemutatkoztak: Emlékvendégek voltak. Már hogyne engedtem volna be őket jó szívvel – hiszen jó ötven éves emlékképekkel örvendeztették meg lelkemet! Az elsőn mindjárt az én drága nagymamám nyárikonyhája… Akkoriban, nekünk, gyerekeknek: a világ közepe!

Görbeországban nőttem fel, a legszebb vidéken. Mamuciéknál (mind úgy hívtuk) három-négy unoka mindig előfordult. Hol a patakból, hol a gyümölcsösből, hol meg a szénapadlásról, vagy a pincéből kellett minket összetrombitálni minket – persze az épp aktuális csínytevéseinkkel együtt… „Mőre vagytok má’, az ég álgyon benneteket! Mindenhol van belőletek”  Nem lehetett könnyű velünk. Egyetlen hely volt, ahol alig kellett ránk szólni: a nyárikonyha! Sok kicsi varázslat tartott minket ott nyugton. Pedig a „nyáriban” nem is lehetett igazán lakni, csupán egy szegényes kis konyhaként szolgált, játszani is kevés volt a hely, és mégis… Úgy szerettünk ott lenni! Beszaladni, megpihenni, kalácsra várni, enni, segítgetni, kutakodni, melegedni, hűsölni, ledőlni, mesét hallgatni. Lehet, ez volt nekünk a mesebeli, iciri-piciri házacska? Ráadásul a mi nyárink egész évben „üzemelt”: tavasztól őszig minden étkezés itt zajlott, akárcsak a befőzések, tartósítások. Kukoricafosztás, betakarítás után aztán a rokonok is mind befértek valahogy. Télen a legnagyobb felhajtással (és piszkolással) a disznóölés járt. Nekem pedig a legmaradandóbb élményt a tél végén felállított szövőszék jelentette. Csodáltam a rejtélyes szerkezetet, mamuci és nenike fürge mozdulatait, a lábító ritmusát, a több kosárnyi gombolyagot – s aztán a megszülető színes, hosszú rongyszőnyegeket! Segítettem néha a magam módján, bár az akarat nagyobb volt az ügyességnél: „Ne kabócáskoggyá’! Ne legyé’ motolla!” Így hát jobbadon a mesehallgatás lett a fő dolgom a szövés hosszú téli estéin.

A nagyszüleim nem voltak tehetős emberek. Két nagy kertet műveltek, állatokat tartottak, de volt kis főggyük is, a másódalon. Kis falusi házuk nem mondható „hagyományos” palóc parasztháznak, az újabb soron épült. A kaputól befelé az udvar és a kert kicsit lejtett, a végében folydogáló patak miatt. Ezért az utcafronton még alacsony alap egyre magasodott hátrafelé. Úgyhogy a ház végében az alaphoz már nagy lépcsőt építettek, a lépcső alatt fás, meg szenes. A végébe toldották aztán a nyárikonyhát. Egy ablakkal, meg egy ajtóval. Akkora volt csak, hogy három lépésből mindent el lehetett érni benne – mégis volt benne hely mindennek, és mindenkinek.

A valamikori tapasztott, döngölt padlót már felváltotta a fényes, öntött cementes padló. A félig üveges, firhangos öreg ajtó mögött egy hevenyészett fali-fogas: felül billent nagyapám valamelyik elkoszolódott, zsíros kalapja, alatta meg lógtak az éppen használatos szegényparaszti ruhák: kopottas ing, kabát, lajbi, kötíny… A sarokban vizespad, viaszkosvászonnyal betakarva, rajta két zománcos, virágmintás rocska friss kútvízzel, köztük zománcos bögre a merítéshez, az alsó polcon mosószappan, rongyocskák, kefék, kislavór. Csak a rendes evéskor ittunk itt, mert kint az udvaron is mindig volt friss víz – és hát mamuci egyik intése is visszatartott: „Ne pocskojjatok nekem idebe!”… Jó, nem pocskoltunk. De: például a vizespad melletti kredenc akkora kincsesláda volt, akkora kihívás a kutakodásra, hogy az bizony nagy önfegyelmet kívánt!

A kredenc nem csupán egy bútordarab, hanem egy komplett minikonyhaként funkcionált – pedig ez volt a kisebb: fent a nagyházba’ volt a nagy, fenséges, fényesre festett, gömbölyített szélű, vitrines.  Idelent, a nyáriba’ egy korosabb, szürkés-kopottas rokona szolgálta a dolgos hétköznapokat.  A tetejét persze nem értük el, csak sóvárogtunk a különféle alakú, méretű cserepek, üvegek, kisládikák titkaira. Néhakorba’ levették nekünk az öreg petróleumlámpát, megnézegethettük, szigorú felügyelet mellett. Sajna a kredenc díszéhez, az üvegezett, horgoltstráfos felső polcokhoz se nagyon nyúlhattunk („még levertek valamit”)… De szerencsékre a kredenc derekától már volt némi felhatalmazásunk. Mennyi kincs, mennyi hasznos és furcsa konyhai eszköz, és mennyi leleményes játék! Egyszer majd kap egy saját, külön kredenc-mesét, kiérdemli!

Most inkább leülök képzeletben mellette, a dekora. Hallottam más palócoknál dikónak, priccsnek is nevezni. A mi dekonk egyet jelentett a beszélgetéssel, mesével, melegedéssel, bújással. Pedig a vastag fakeretbe tuszkolt szalmazsák kemény volt, a sarkok kiálltak, a pokrócok se túl puhák, a párnák összeállva, a szőttes falvédővel is mindig meggyűlt a bajunk, ha meg „véletlenül” levertük a felette vászonyzacskókban száradó gyógyfüveket, akár még egy-egy tasli is kinézett – mégis szerettünk ott tuszakodni.

Emlékvendégeimmel felidéztünk egy szinte rémmesébe illő esetet, a dekoval, és az én kedves unokatestvéreimmel. Sokszor hallottam a tanulságos hideglelős történetet, s a végén mamuci sóhaját: „Hej, nem vótak ezek eszükné! Aszidtem, a világbó’ kikergetem őköt!” Szóval: „ők” engem nem mindig szerettek, mivel én voltam a legkisebb, és sokszor kellett vigyázniuk rám, amíg nagyszüleink a határban, a másódalon dolgoztak. Például ezen a szép nyári napon se örvendeztek, mert mentek volna a nagypatakba, meg pikézni, de miattam ugye nem lehetett. Elhatározták, hogy elaltatnak a dekon. Még meséltek is! Elszunyókáltam. Csakhogy ők a biztonság kedvéért a két kezem, két lábam kikötötték óvatosan a fakeret négy sarkához, és két lapos kavicsot a szememre tettek (gondolván, így már nyugodtak lehetnek felőlem egy órácskát)! Na, nem nyújtom hosszúra – szerencsére életben maradtam, sőt sírásom a szomszédságot is felverte. Trappoltak haza nagyszüleink is – aztán biz’ volt haddelhadd! Mamuci kutáccsal a kezében kergette az udvaron a galád pesztrákat… Papa a kútnál hűtötte le mérgét… Aztán szép sorban kukoricán térdepeltek az én szerető unokatestvéreim…

Peregnek tovább az emlékképek. A deko és a masina között állt egy nagy kopottas láda. Benne az épp szükséges ruhadarabok, meg a rongynak való huzatok, vagy épp varrnivalók, megviselt varródoboz a hirteleneknek. Rajta meg kis rongypokróc, hogy ne törjön. Hmm… Ha a deko egyszer meg is keserítette életünket – akkor a láda, az biztos megédesítette. Azt gondolom, akkoriban nekünk a „ládán ülés” szó szerint és átvitt értelemben is a legmelengetőbb tevékenység volt. A duruzsoló masina mellett szoroskodva várni az illatozó kalácsot, aztán együtt eszegetni a világ legfinomabb buktáját, lepényét… egyet jelentett a boldog, meghitt együttléttel. Aki nem fért emerre az ódarra, az a dekon fészkelhette be magát.  

Nyárikonyhánk igazi melegét a masina adta. Palócföldön hallottam már sparheltnek is, de mifelénk csak így emlegették. Ma úgy mondanánk: „többfunkciós konyhai eszköz”. Az én emlékképemen pedig megszemélyesítette mindazt, amit csak a családi tűzhely adhatott az egyszerű, de boldog életünkhöz. A „Mit tudott?” – nem is jó kérdés… „Mit adott ő?” – így helyes. Maga köré gyűjtötte a család apraját-nagyját. Nem is fűtött, hanem melegített, testet, szívet, lelket! Sok-sok téli estén hagytuk, hogy csak „ő világítson”: jól megrakta papa, és a platnyi vörösen izzó fényében fürdött a pirinyó nyári… csillogó szemmel hallgattuk a meséket… békességet, összetartozást, derűt sugárzott a sok rózsaszín arcocska. Mit adott még? Megfőzte a legfinomabb ételeket, leveseket, a legízesebb teát, forralt tejet. Sütőjében megsütötte a világ legpuhább kalácsait, lepényeit, a héjában sült krumpliról nem is beszélve. A tűzterét is odaadta, mert a vassal sütött malomkalácsnál kevés jobb csemege létezik. Mindig tartott melegvizet a nagyfazékban hátul. Még a könyökcsőhöz is odaengedett melegedni, ahol a kis vacok alatt száradt a bekészített fa… Hogy milyen volt, hogy nézett ki a masinánk? Milyen volt a masinás étkek íze? Ódákat zengek még máskor, csak „róla”.

Most tovább lépek, ha már az evést említettem. Gyakran ettek a legkisebbek az evős hokedlinél! Két oldalán két kis sámlyi, és pont elfért az egy-egy tányír étel a hokedlin. A papa által eszkábált sámlyik nem voltak egyformák, s néha kalamajkát okozott, ki melyiket kaparintja meg. Az ülős hokedli pedig valami egész különleges volt: ugyanis a fedelét föl lehetett nyitni, és abban az apró limlomok tucatjait tárolták – újabb kincsesláda! Rossz időben az egyik fő foglalatosságunk a hokedliben való sokadik „rendrakás” volt, ami kiegészült a benne található nejlondrót fonogatásával, madzagkötözéssel, rongylabdavarrással, a fiúknak pedig érthetetlen deszkaszögeléssel…

Egyetlen, kopottas támlás szék állt az asztal mellett, azon rendre a papa ült. Hely sem lett volna több. A fiókos konyhaasztalon is viaszkos, fölötte meg falvédő, a lejártakbó’. Ó, a falvédők azóta is igen kedvesek szívemnek – írok majd róluk is egy képesmesét! Most csak a gyerekkori kedvencemet idézem fel, a nyáriból. Az ételgőztől kicsit megsárgult, kicsit tán foltos, piros horgolással körbeszegett, tiszta pirossal kivarrt falvédő volt. Rajta egy kiskocsiját húzó kislány, vidám kiskutyussal, virágokkal körbedíszítve. Hímzett írása: „A virágnak megtiltani nem lehet hogy ne nyiljon ha jön a szép kikelet”.

A falvédő fölött, elég magasan, a házilag készült, fali virágtartóra emlékeztető rádióspóc díszelgett. Itt kapott helyet a vekker is, ki tudja, miért. A mattos-barna, recsegős, öreg rádiónak két gombja volt összesen. Elég ritkán kapcsolták be – nekünk pedig nem volt engedélyünk… Pedig este mesét is mondtak benne, de jobb szerettük az idősek meséit hallgatni.

Az asztal viszont állandó szolgálatban volt. Érdekes, a zöldségeket, meg a húsokat is még kijjebb, a szenkében készítették elő – így ezekkel a munkálatokkal se piszkolták az asztalt. Egyébiránt húsos étel csak egyszer-kétszer volt hetente – így a krumplireszelés, vagy főtt krumpli feldolgozás, de főként a csíkgyúrás, a dagasztás volt a leggyakoribb rajta. Az asztal mellett állt a lisztesláda, viaszkossal ez is befedve. A hosszú, háromosztatú ládának csak két része volt nyitható, a harmadik bepakolós tároló.  Kis zsákokban, fémdobozban, szakajtóban saját lisztek, darák, kásák várakoztak, no és a szita, a lisztestollyú… Rengeteget lisztet felhasználtak, nem volt, de nem is kellett volna a bótyi tészta, a világ összes pézié’ sem! A lisztesláda is odakucorgós volt, már ha nem kellett épp iparkodni mamucinak, mert akkor: csak láb alatt vagytok, irány kifele! Ha pedig nem volt sietős, akkor mondogatta, mutatgatta, mit, miből, mennyit, hogyan… Bedagasztani biztos, hogy tőle tanultam meg. A gyúrás nem ment olyan jól, nehezelltem. Pedig a frissen gyúrt, csináttejes csík… azt a csodás ízt, állagot bár csak tudnám! De hát már a lisztek se olyanok, szoktuk mondani… S hogy még miféle étkeket varázsolt szinte semmiből azon az asztalon a drága mamucim nekünk? Majd az Evős-mesékből kiderül.

De most a láda fölötti kisablakhoz értem, ahol az aludttejes kancsók álltak, kis vászonnal lefedve. Kisablak mellett kistükör a falon, alatta hímzett fésűtartó… Körbeértem. Az ajtóból még egyszer visszatekintek a parányi, de megannyi csodás emléket felidéző nyárikonyhán, felnézek még a fodroslámpára, és lekapcsolom a kis kerek kapcsolóval a fényt. Apró emlékgyöngyök ragyognak tovább a sötétben… Köszönöm a látogatást, Emlékvendégek:-)

Márti